|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 5 találat | lapozás: 1-5 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Bethlen András 2003. június 25.A cseresznyéjéről messze földön híres Magyardécsén jún. 22-én tartották meg a cseresznyeszüret ünnepét. Gróf Bethlen András akkori birtokos kezdeményezésére a décseiek 1893-ban ünnepelték meg először a cseresznyeszüretet. Az 1957-ben parancsra megszakadt hagyományt 42 évvel később a helyi Communitas Alapítvány lelkes tagjai jóvoltából újjáéledt. Felavatták a templomkertben a testvértelepülés önkormányzata által ajándékozott Rákóczi emléktáblát. A marosvásárhelyi Vadrózsa, a szilágycsehi Berkenye, a besztercei Árvalányhaj és az újfehértói hagyományőrzők adtak műsort. /(Kresz Béla): 110 éve létezik. Magyardécsén Cseresznye Majális. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 25./2006. július 5.Magyardécse lakói 113 esztendővel ezelőtt első alkalommal megünnepelték közös sikereiket, amelyeket a cseresznye „megszelídítése”, nemesítése terén arattak. A közös ünneplés aztán szokássá, hagyománnyá érett. Hét évvel ezelőtt újraélesztették az elődök hagyományát. Az első cseresznyeszüretet, majálist, 1893-ban a Bethlen grófok szervezték, Magyardécse gróf Bethlen András birtoka volt. 1896-ban már versenyképes dalárdája volt a településnek A magyardécsei énekkar csaknem minden évben megrendezte a majálist. Az utolsó majálist 1957-ben rendezték és 42 évi kényszerű kihagyás után 1999-ben újraéledt a település ünnepe. Szórványban sokat számít, ha van mit megünnepelni. Az idei cseresznyemajálison fellépett a magyardécsei Cseresznyevirág néptánccsoport, a széki Szalmakalap néptánccsoport, a dési Aranyeső néptánccsoport, a bálványosváraljai néptánccsoport, majd a magyarországi testvértelepülésekről érkezett vendégek műsora zárta a programot. /D. I.: Magyardécsei cseresznyemajális a hagyomány jegyében.= Szabadság (Kolozsvár), júl. 5./2014. május 17.Árvák könnyeit letörölni - Báró Szentkereszty Stefánia, a székelyek Nagyasszonya (1842. február 5.–1906. május 26.)1842 februárjában az égiek bizonyosan jókedvükben voltak, amikor báró Szentkereszty Istvánt és feleségét, vargyasi Daniel Annát kolozsvári házukban leánygyermekkel ajándékozták meg. A család meglehet, jobban örvendett volna egy címet-rangot, hagyományt továbbvivő fiúnak, de belenyugodva Isten akaratába, keresztvíz alá tartva leánygyermeküket, Szent Istvántól kölcsönözve a nevét, Stefánia keresztnévvel illették. A szülők leányuknak, valószínű, csendes családi tűzhelyet kívántak, ahol férje árnyékában, gyarapodó családja körében biztonságban élheti majd életét. De ember tervez, Isten végez. A gyermeknek más utat kellett járnia. Nem követte a hagyományos etikettek irányította úri életmódot, ahol még a szórakozásnak módját is előírták. Születésekor nem is sejtették, hogy e kis csecsemő majd Szent István-i szellemben éli életét, s egykoron a szegények gyámolítójaként az „árvák könnyeit letörlő” Nagyasszonyaik közé sorolják a székelyek. Hogy vezér lesz belőle, aki maga köré gyűjti a szunnyadó tehetségeket, irányt és célt ad minden adakozó szívű embernek, kézfogásra bírja a közösség elheverő erőit. Előkelő, módos házba született, de kisgyermekkora és ifjúsága „édes örömek, de leginkább égető fájdalmak” között telt. Édesanyja korán elhunyt. Nemsokára szeretett jó apja, akinek mindent köszönhetett, szintén a fellegajtó nyitogatók közé szólíttatott. Ezek után sokan belerokkantak volna az élet nyomorába, de nem Ő. Nagy családot alapított: anyja lett a leányárváknak, és viselte gondjukat felnőtt korukig. Mivel szüleit nem támogathatta, hiszen azok korán elhunytak, kárpótlásként sok idős embernek nyújtott gyermeki gondoskodást. Andor testvérének élete, aki szomorú megpróbáltatásban, egy svájci intézetben éldegélte napjait, nem hagyta érzéketlenül a Nagyasszonyt. Az elesettek iránti érzületét a város szegényeire és elhagyott, magára maradt betegeire testálta, azoknak öregotthont, kórházat létesítve. Otthont az elesetteknek Eszes, művelt emberhez méltóan mérlegelni és dönteni számára pillanat műve volt. Első ízben 1872 októberében emeli fel szavát egy megyei árvaház alapítása érdekében Sepsiszentgyörgy vagy Kézdivásárhely központtal. A két város közötti versengésre sok idő nem maradt. Kézdivásárhely telket ajánlott fel e nemes ügy érdekében, a városi polgárok pedig az első tíz árva gondozását vállalták magukra. A legfontosabb még hátra volt: az anyagi háttér megteremtése épp azokban az esztendőkben, amikor a nagy gazdasági válság egy évtizedre megbénítja az országot. A bárónő viszont útnak indult postakocsin, váltott lovakkal, hiszen akkor még errefelé nem vezetett vasútvonal. Személyes varázsával, szívhez szóló szavaival kérte és bírta adakozásra, akikhez bekopogott, Erdély és Magyarország törvényhatóságait. Egy esztendő leforgása alatt annyi pénzt sikerült egybegyűjtenie, hogy megnyithatta kapuját az Erzsébet királyné nevét viselő Háromszék Megyei Erzsébet Árvaleány Nevelő Intézet 1873. október 12-én. A bárónő saját adománya, valamint a város nagylelkű pártfogása mellé sorakoztatta fel Széchényi Pál ipari és kereskedelmi, Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi, Bethlen András földművelés- és iparügyi minisztereket, Budapest városát, Bihar, Nyitra és Gömör vármegyét. Itthon pedig Isten tudja, hányszor hangoztak el segélykérő szavai: „Felkérem ezen gyűlést és nemes Háromszék lakosait”, karolják fel e szent ügyet. A háromszékiek nem késlekedtek, hiszen maradt még egy tál étel minden asztalnál, egy váltás fehérnemű, egy rend ruha vagy egy pár lábbeli egy árva gyermek részére. De perdült táncra a város és a környék lakossága bál idején, nyitottak tárlatot, hallgattak úgymond hangversenyt, helyeztek perselyt a templomokba, szántak árverésre vitrinből kivett dísztárgyakat, almáriumból kiemelt értékes tárgyakat, amelyek követték útját a bárónő ama gyönyörű antik művű legyezőjének, melynek bevétele az árvaleány intézetet támogatta. Ezúton vált hasznossá minden jóindulatú gondolat, tettrekészség, tánclépés és dísztárgy, s vált hasznára a közösségnek, de főképpen a 19 év alatt felnevelt 110 árva leánynak. Az intézetnek rendszere, célja volt: értelmet művelni, kézügyességet fejleszteni, hogy a munkában az ott nevelkedők örömüket megtalálják. Ezáltal vált a szülők nélküli, vagyontalan árvából szakácsnő, tanítónő, gondozó, szobaleány vagy önbizalmát visszanyerő, székely lelkiségét, szellemiségét továbbadó anyja gyermekeinek. Öregeknek menedék Egy alkalommal Pap András kézdivásárhelyi városi tanácsos neje, Nagy Karolina a bárónő jelenlétében felvetette: szánandóbbak azok az emberek, akik család nélkül maradva öregségben, gyógyíthatatlan betegségben nyomorognak, s még koldulni sem tudnak. A bárónő azonnal felkarolta az ügyet, s 1874 őszén a városi képviselő bizottság elé írásbeli indítványt terjesztett egy menedékház létrehozására. A város támogatta. Megfelelő helyiséget biztosított örök időre annak létesítéséhez. Két hónap elteltével már tudott erről a vállalkozásról is Erdély és Magyarország, s nyílt meg a szíve császári és apostoli királyi fenségnek, Rudolf főherceg trónörökösnek, aki magánpénztárából jelentős összeget utalt a Stefánia Menedékház számlájára. Azt azonban szükséges hangsúlyozni, hogy királyi fenség ide, főherceg oda, a város polgárai, a környékbeli községek lakói támogatása nélkül aligha működhetett volna bármelyik báró Szentkereszty Stefánia-intézet. A város elöljárósága ismét vállalkozott, biztosítva 12 szegény beteg egy-egy heti élelmezését, s gyűjtöttek össze kegyes adakozásból csaknem 5000 forintot. Jancsó Géza gyógyszerész pedig megígérte, míg ő Kézdivásárhely polgára, ingyenes gyógyszerellátást biztosít az intézetben lakóknak. Jól szervezett, részleteiben is kidolgozott menet szerint gyűlt a vegyes adomány a menedékház részére. A megnyitáskor rendezett bál alkalmával a kegyes adományok közé írtak szalonnát, bélhúst, csirke- és pulykahúst, skatulya szardíniát, kenyeret, befőttet, bort és borvizet, skatulya bonbont, süteményt, „lemonadet”. Felszerelésére adakoztak „laskaserítőt”, guzsalyt, ágylepedőt, rokolyát és levesmerőt, imakönyvet és tormástálat, keszkenőt, herbateát és számos más hasznos dolgot. A menedékházban lévő öregeknek reggeli, ebéd és vacsora is kitellett a jóakaratú emberek konyhájáról. Ezek mellett a kézdivásárhelyi asszonyok külön gyűjtést is felvállaltak. Így gyarapodott a menedékház éléstára több véka pityókával, kupa fuszulykával, köböl búzával, rakás murokkal, számos koszorú hagymával, különböző bútorokkal, lábbelikkel, ruhaneművel s egyéb hasznos dologgal. Betegeknek kórház Elképzelhető, ennyi vállalkozás, adakozás után a város és környéke már jócskán kimerült, de a bárónő tovább vitte a fáklyát. 1877 ősszén megalakította Kézdivásárhely városi és vidéki Rudolf Kórházát akkor, amikor még alig működött ilyen intézmény, s az egészségügy fejlettségét is szinte csak a nagyvárosok lakói élvezhették. Az újabb alaptőke előteremtése újabb nehézségekbe ütközött. A bárónő ismét útnak indult, s „a trón zsámolyától a kunyhókig mindenütt” hallatta hangját. A ház védnökségét a trónörökös Rudolf főherceg vállalta, aki a bárónő kérésére magánpénztárából 200 forintot adományozott. Igaz, ezúttal hosszabb időbe telt, míg kapuit az intézmény megnyithatta, de 1884-ben ennek is eljött az ideje. Örvendetes tény: szaporodott a tőke, de sajnos, ugyanakkor a betegek száma is. 1892-ig összesen 2056 beteget ápoltak az intézetben. S ne feledjük, egy esztendő múltán is Erdély-szerte még igen kevés kórházat, pontosabban 29 működő egységet tartottak nyilván. Amikor a nehézségek mellé a közösség részéről lassacskán az unalom, a megszokás is felzárkózott, és lanyhult az adakozás népszerűsége, a jó barátok ismét az ügy mellé álltak. Ezúttal gróf Mikes Benedekné Moser Sofie rendezett zabolai kastélyában fényes estélyt, ahová annyian érkeztek, hogy adakozásukkal ismét kihúzták a kátyúba ragadt szekeret. Templom és nőegylet A ország szükségére az Úrnak szolgálatát teljesítő „földön megtestesült angyal, Zágoni báró Szentkereszty Stephanie úrhölgy”, ahogyan kortársai nevezték, már mindenre odafigyelt. Látván, hogy Székelyföld templomai, mint egyedüli s igazi őrtornyai a keresztényi gondolatnak és művelődésnek, mily szegények, az általa eddig létrehozott intézetek áldásos tevékenységének köszöneteként maga köré gyűjtötte a kézdivásárhelyi-kantai római katolikus iskolába a papokat és híveiket, s „az úrnak 1876-ik évében létrehozták a »kézdi-vásárhelyi Oltáregyletet« november hó 19-én árpádházi szent Erzsébet napján, Erzsébet felséges királyné dicső névünnepén”. A bárónő kedvenc évszaka kezdeményező készségét illetően az ősz lehetett, ugyanis 1871 szeptemberében felhívására megalakult a 16 tagból álló Zágoni Jótékony Nőegylet. Ezen újabb alapítvány már követte útját a jól bejáratott rituáléknak: dalra fakadtak a kórusok, megszólaltak a hegedűk egy-egy háromszéki udvarház vastag falai mögött tartott koncerten. Hat esztendő múltán, 1878-ban, amikor befejeződött Bosznia elfoglalása, a Monarchiából származó halottak száma meghaladta a 7000 főt, s ki tudja, hányan maradtak árván, család nélkül vagy sebesülten. A falu akkor is gyűjtést rendezett. A megsebesült katonák s az árvák segélyezésére a pénz mellett 7 kiló tépést és sebkötőt, 7 láda húskivonatot küldtek az arra szorultaknak. Éberen figyelték a világ eseményeit, nemzettársaik sorsát. 1879 tavaszán, amikor a megáradt Tisza egyik éjjelen átszakította a gátat, romba döntve Szeged városát, annak hírét véve, a zágoniak máris útnak indították a segélyt. Más alkalommal a bárónő arra kérte embertársait, hogy akik családjukban örömteljes eseményt ünnepelnek, gondoljanak a szegényekre, elesettekre, az őket felkaroló intézetre is, és küldjenek élelmet számukra. Jó példával ismét ő járt az élen, minden év augusztus 20-án édesapja és az ő neve napján egyheti élelmet küldött intézete részére. Működött is megszakítás nélkül e szeretet lánca hosszú időkig. Hatékonyságát a szabad kezdeményezés biztosította abban a korban, amikor az egyik dualista vezető politikus arról szólt, hogy „olyan messze vannak innét a jó székelyek, hogy mire óhajtásuk idáig” ,azaz Budapestig ér, akkorra már idejét veszíti a kérelem, megbukik az eszme és javaslat. Végezetül: ennyi munka láttán kinek van bátorsága nagyságát mérlegelni báró Szentkereszty Stefániának? Hiszen ő egyike volt azoknak a géniuszoknak, akik jól tudták, a fennkölt eszmék, a veretes szavak elszállnak, mint a pillanat, ha nem fogja szolgálatra őket az ember. Halálának évfordulójához kapcsolódóan csupán egy rövid idézetet emelünk ki gyászjelentéséből: „zágoni br. Szentkereszty Stefánia úrhölgy az Erzsébet-rend és a koronás arany érdemkereszt tulajdonosa, tiszteletbeli alapítványi hölgy, Kézdivásárhely díszpolgára stb. stb. f. hó 26-án este 10 órakor, Budapesten, hosszú ideig tartó súlyos szenvedések után, angyali lelkét visszaadta Teremtőjének”. A gyászjelentő pontosan fogalmaz, hiszen a Nagyasszony a lelkét adta vissza Teremtőjének, de szellemiségét örökre nekünk hagyta, amikor 64 éves korában eltávozott az élők sorából. Örök mécsest hagyott számunkra, hogy világítson utunkon a nehéz időkben. Megemlékező sorainkat végezetül zárja Nagyasszonyunk gondolata: „Noha ezennel távozom körükből, de szememmel hű kísérőjük leszek ezentúl is.” Úgy legyen. Tüdős S. Kinga. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. április 30.Hencz Hilda : Magyar Bukarest, 7. (Zavaros évek)A sebek, melyeket az 1848-as forradalom okozott a két nemzet közötti viszonyban, amikor a barikádok más-más oldalán álltak, nem gyógyultak még be. A frusztráció kölcsönös vádaskodásban és támadásokban nyilvánult meg. Habár több mint tíz év telt el a forradalom óta, az Itáliában élő Kossuth nem mondott le még arról, hogy zászlóaljakat szervezzen a román területeken munkát kereső, vagy az éppen ilyen szándékkal a határon átszökő magyarok között. Az írásos adatok alapján 1860-ban Moldvában mintegy 4000 magyar tartózkodott, nagy részük Bákóban, Románvásáron és Galacon, az olasz fegyverszállítmányokra várva. A fegyverek egy része meg is érkezett Galacra, de az osztrák konzulátus nyomására a szállítmányt megállították és elkobozták. Maga Klapka tábornok, Kossuth bizalmi embere is Galacon tartózkodott 1860 decemberében. A fejedelemségek egyesülése után történtek puhatolózások Magyarország és a román fejedelemségek között egy osztrákellenes dunai konföderáció létrehozására. Mihail Kogălniceanu, akit 1860 májusában Moldva miniszterelnökének neveztek ki, támogatta is a konföderáció ötletét, de nagyon óvatos maradt a magyar forradalmárokkal szemben; befolyására az uralkodó, Al. I. Cuza 1861. január 8-án aláírt egy egyezményt Klapka Györggyel, amelyben feltételként kötötték ki, hogy a magyarok biztosítsanak egyenlő jogokat az erdélyi románoknak is. Rövidesen Kogălniceanut lemondatták, így a magyarok román támogató nélkül maradtak. A román fejedelemségekbe menekült magyarok közül sok átlagembernek Cuzában volt minden reménysége. A Cuza iránti vonzalom Ács Károlynak, a román népköltészet első magyar fordítójának gesztusában is megmutatkozott, aki az uralkodónak ajándékozta 1858-ban kiadott könyvének egy dedikált példányát. A könyvet maga Koós vitte el az uralkodói palotába 1865-ben, és Dimitrie Bolintineanunak adta át; a kötet sajnos, elkallódott. A magyarországi történész, Borsi-Kálmán Béla hozott nyilvánosságra olyan dokumentumokat, amelyek fölfedik, miért is vonta meg Cuza támogatását a magyar forradalmároktól: a fejedelem Ausztria jóindulatát kereste a magyar és olasz összeesküvők 1864-es letartóztatásával és kiutasításával, s ezzel egyúttal az oroszok kegyét is szerette volna elnyerni. Ugyanakkor Cuza kijelentette, hogy Erdély kérdésében Románia sohasem a magyarok, hanem csakis Ausztria oldalán állhat. Koós tovább munkálkodott hívei és a bukaresti magyarok érdekében. Igaz, hálájukra nem számíthatott, ellenkezőleg. Az első nézeteltérések amiatt robbantak ki, mert Koós ellenezte az emberkereskedést. Honfitársai 12–15 éves székely kamaszokat csempésztek az országba, 10–15 gyermeket szekerenként egy fuvarral. A lányokat cselédként alkalmazták (a közvetítők visszatartották az első fizetésüket), a fiúkat inasként; a mesterek csak az embercsempésznek fizettek, úgyhogy majdnem ingyen jutottak inashoz. Egy közvetítőt az osztrák hatóságok elítéltek és be is zártak, megtiltva az ilyen jellegű tevékenységet. A pap azonban magára vonta a mesterek haragját, akiknek elrontotta az üzletét. A kivándorlás kérdése egész életében foglalkoztatta, valóságos sorscsapásnak, a magyarság pusztulása fő okának tartotta. Másféle gondok merültek fel, amikor a hívők elégedetlenekké váltak amiatt, hogy a buzgó Czelder Márton lelkipásztor tevékenysége révén, akit 1861-ben küldött a református magyar misszió a román fejedelemségekbe, a vidéki református közösségek gyorsabban és látványosabban fejlődnek, mint a bukarestiek (…), s habár kezdetben szívélyes volt köztük a viszony, Czelder egy idő után kezdte aláásni Koós tekintélyét. A bukaresti magyarok szerettek volna már egy nagyobb templomot, a régi szűknek bizonyult, és évente szorult nem is olcsó javításokra. Koós inkább egy lányiskolát és tanítói lakásokat épített volna, de hogy elejét vegye a pletykának, egy téglatemplom építésére határozta el magát; a terveket ingyen bocsátotta rendelkezésére Enderle Károly műépítész. 1863. március 25-én Elena Cuza fejedelemasszony letette az új templom alapkövét. Ez alkalommal így nyilatkozott: „Boldognak érzem magamat, hogy a református egyház által Isten dicsőségére építendő templom alapjába én tehetem le az első követ.” (...) Végre elkészült a szép, neogótikus új templom. Koós azonban most sem szabadult meg Czelder Márton mesterkedéseitől, aki püspök szeretett volna lenni, és el akart szakadni az erdélyi püspökségtől. Célja eléréséért semmitől sem rettent vissza: feljelentette Koóst, mint összeesküvőt a konzulátuson, de a református főkonzisztóriumnál is, mint osztrák kémet. Annak ellenére, hogy nem volt joga a bukaresti eklézsia belügyeibe beleavatkozni, a maga pártjára állította a presbiterek egy részét, és elérte, hogy Koóst 1868. november 3-ai hatállyal felfüggesszék, aki így már a templomba sem léphetett be, és a papi lakot is el kellett hagynia. Koós sem viszonyult keresztényi módon az árulókhoz; a felek súlyos szavakat vágtak egymás fejéhez, össze is verekedtek. Czelder intrikái majdnem sikerrel jártak, rávett két mestert, a templom főkurátorát és annak helyettesét, hogy vádolják meg Koóst azzal, hogy sikkasztott az egyház pénztárából. Az erdélyi református püspökség ellenőrző bizottsága késlekedett a kivizsgálással és a konfliktus kezelésével, 1869. január 25-én csak egy körlevelet küldött a híveknek, amelyben megfontolásra és türelemre intette őket. Így hát Koós arra kényszerült, hogy március végén megjelenjen a román bíróság előtt. A román bíró neki adott igazat, és elkergette a két felperest, mondván: „Hát ti emberek vagytok? Hát kutyák vagytok, takarodjatok ki!” (...) 1869. július 28-án emlékirataiban keserűen jegyezte föl, hogy mindazért, amit véghezvitt, fizetsége csak „töviskoszorú és koldusbot” volt. Ugyancsak emlékirataiban Koós azt állította, hogy C. A. Rosetti enyhe cinizmussal azt mondta neki: „Uraságod, nem tagadom, jó magyar hazafi; de tudnia kellene, hogy nekünk ez nem áll érdekünkben”, és felajánlotta, hogy szakadjanak le az erdélyi egyháztól; fizetségképpen püspöki rangot kínált fel neki, ezt a rangot Czelder elfogadta volna, de Koós megtagadta. A sors iróniája, hogy majdnem tíz év múlva Koós még egy pofont kap, ezúttal Mihai Eminescutól egy, a Timpulban megjelent cikkben (1878, 93. szám). A cikk Vasile Petri új ábécéskönyvéről szólt. Abban az időben Koós tanfelügyelő volt Beszterce vármegyében, és rendkívül kedvezően véleményezte az ábécéskönyvet. Eminescu rosszindulatúan azzal vádolta, hogy a közte és bukaresti honfitársai közt kirobbant konfliktus oka: „túlfütött nacionalizmusa, amely felkavarta a kis magyar kolónia békés életét”. Koós Ferenc élettörténete példaértékű. 1828-ban született Szászrégenben, szegény jobbágycsaládban, már kisgyermek korában elveszítette édesanyját, kollégista korában édesapját is. Tanulmányait csak egy tiszt fiainak szolgadiákjaként tudta befejezni. Részt vett az 1848-as forradalomban, később a sors Bukarestbe vetette. Az emberi szolidaritás, a hazaszeretet és a nemzeti büszkeség érzései vezérelték, és mindezt honfitársainak is át akarta adni. Kellőképpen tisztánlátó volt, hogy kiválassza a gyakran széthúzó és közömbös honfitársai ötletei közül a jókat, ugyanakkor volt benne hozzáértés és kitartás ezek kivitelezéséhez. Tehetséges újságíró volt, több száz cikket közölt erdélyi, bécsi és pesti lapokban; ezekből 1870-ben sikerült kiadnia egy kötetnyit, később emlékiratai is megjelentek. Írt továbbá egy földrajz tankönyvet, ez volt a második, Bukarestben írt magyar nyelvű tankönyv, melyet azonban Pesten nyomtattak ki 1869-ben. Nem keresett egy vasat sem a cikkeivel és emlékirataival, sőt! Amikor Bethlen András grófnak küldött egy dedikált példányt, még csak válaszra sem méltatták. Brassóban halt meg 1905-ben. Elsőként Nagy Sándor lelkipásztor ismerte fel Koós bukaresti magyarság életére gyakorolt rendkívüli hatását, úgy vélte, hogy elődje ,,az itteni magyar társadalom arculatát gyökeresen megváltoztatta, életének egész nívóját emelte s nemzeti öntudattal töltötte be”, és a Kárpátokon kívüli magyarság valóságos szimbólumává vált. Abban reménykedett, hogy az iskola és a templom segítségével honfitársait megmentheti az asszimilációtól. Neveket is felsorolva, nemegyszer kitért rá, hogy a bukaresti magyarok második nemzedéke már nem beszéli anyanyelvét, egyetlen színmagyar család sem tudta megőrizni identitását. Kántor Lajos lelkipásztorsága alatt (1869–1873) történt egy fontos esemény a magyar közösség életében: megvásárolták a művelődési egyesület székhelyét; ez volt az első világi épület a magyar közösség tulajdonában, és a mai napig áll a Zalomit utca 6. szám alatt, a Cişmigiu kert szomszédságában. A Magyar Társulat bélyegzőjén a magyar címer és a magyar korona állt, és a felirat is magyar volt, de kétnyelvű volt a névtábla a társulat székházán is, annak dacára, hogy az idegennyelvű utcai feliratokért Bukarestben évi adót kellett fizetni, rendezvényeit és ünnepségeit rendőrségi engedéllyel tarthatták meg. (...) 1881-ben koronázták királlyá Károly fejedelmet és kiáltották ki a Román Királyságot, az ünnepi pillanatról Veress Sándor számolt be a Bukaresti Híradóban (1882, 12. szám). A magyar küldöttséget fogadták a királyi palotánál, és a király németül köszöntötte őket: ,,Kívánom, hogy a magyarok mindig békében éljenek közöttünk, és élvezzék azon szabadságokat, amelyek a román nép erejét képezik.” A magyarok fáklyásmenettel vonultak végig a Győzelem úton, a Rákóczi indulót énekelve, katonazenekar kíséretében. Hosszú szünet után, 1876–1885 között ismét megjelent egy magyar lap, a Bukaresti Híradó; szerkesztője a magyarországi újságíró, Vándory Lajos (Beer Lajos) volt. A lap hivatkozik a C. A. Rosetti tulajdonában lévő és általa szerkesztett Românul lapban megjelent cikkekre, amelyek egyre nyilvánvalóbban tükrözik a román sajtó azon szándékát, hogy szörnyképet fessen Magyarországról és általában a magyarokról. Nyelvezete a Gazeta de Transilvaniáéra hasonlított, amely évtizedeken keresztül ellenséges volt a magyarokkal szemben, nem szalasztott el egyetlen alkalmat sem a megbélyegzésre. A diplomáciai látszatot mégis megőrizték, így volt lehetséges, hogy Vándory Lajos is egyike lehetett az I. Károly király koronázásakor kitüntetett magyaroknak. JÁNOS ANDRÁS fordítása (folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. február 22.Egy patinás ház pusztuló kertjeA Petőfi utcában mostanság kivágott százados fák és a beépítésre kerülő szép kert a múltbeli kolozsvári társadalmi élet egyik jelentős színterének tanúi voltak. A kert története nagyrészt a Farkas utcához, az ottani 8. szám alatti Nemes–Bethlen-palotához fűződik. A Főkormányszék 1790-ben Nagyszebenből Kolozsvárra költözik, s ezután egyre több nemesi-főúri család vásárol itt telket téli szálláshely, többnyire palota építésére. A már felépült főtéri Bánffy-palota jó mintául szolgált a hasonló építményeknek, s az ott közreműködő mesterek is eltanulták a főúri építkezések ízlését, elvárásait. Az építtetők közé tartozott gróf Bethlen Gergely (1717–1792) is, Bethlen Farkasnak, Erdélyország egykori kancellárjának, tudós történetírójának az unokája is. Ő már 1781-ben telekkel bír a Bel-Farkas utcában, s ekkoriban köt szerződést Leder Józseffel, az akkor még kezdő szamosújvári építőmesterrel egy itteni ház felépítésére. Hogy mennyire haladt az építkezés, arról nincsenek adataink, de bizonyára az 1798 augusztusi nagy tűzvész kárt tehetett benne. Valószínűleg ezután új tervekkel fogtak az építkezéshez, annál is inkább, hogy a megrendelő fia, gróf Bethlen Ferenc (1762–1812) lett az ingatlan gazdája. Ekkor már lehetőség nyílt a telek végét lezáró városfal felhasználására is. A városi tanács 1796-ban határozatot hozott a védőfalak kiárusításáról, újszerű hasznosításáról. Vagyis a fal menti telkek tulajdonosai megvásárolhattak egy-egy falszakaszt, s akár nekiépítkezhettek, akár azt lebontva köveit építőanyagul használhatták. Ennek alapján készülhetett olyan terv az új palotára, amely a várfalat is az épületbe foglalta: annak déli keresztszárnyát a városfalnak építették, ablakokat vágtak belé. A falon túli szomszéd tiltakozott is emiatt. De talán még az építkezés lezárulta előtt a család megvásárolta a városfaltól délre eső Külső Torda (utóbb Petőfi) utcai telket, úgyhogy nem csak ablakokat, hanem kocsikaput is nyitottak a várárokból kialakított kert felé. A téglalap alakú belső udvart körbezáró emeletes épület az 1810-es évekre készülhetett el, utcai homlokzata hasonlíthatott az átellenben épült Teleki-palotáéra. Sajnos rajz vagy fénykép sem örökítette meg. Ekkor már ifj. Bethlen Ferenc (1800–1875) volt a tulajdonos, aki rokonát, gróf Bethlen Karolinát (1803–1891) vette nőül. Nyílt házat tartottak, nem csak palotájuk termeiben rendeztek gyakran fogadásokat, hanem a melegebb hónapokban szépen parkosított hátsó kertjükben is délutánonként fogadták az előkelő társaság tagjait. Az akkor még tényleg „csendes Petőfi utca” zaja nem zavarta a társalgást, udvarlást, házi muzsikálást. A családi hagyomány szerint e kertben 1849 tavaszán Teleki Sándor kíséretében Petőfi is megfordult. E vészterhes időkben néha vezető politikusok tanácskoztak az itteni fák alatt. A forradalom és szabadságharc bukása után bizonyára megszűnt a házban és kertjében zajló társadalmi élet. Az emberek bezárkóztak. Minthogy a tulajdonos, Bethlen Ferenc többnyire vidéken (éppen Bethlenben) tartózkodott: a ház fia, gróf Bethlen Sándor (1823–1884) használatába került, aki rövidesen ennek tulajdonosává is vált. Bethlen Sándor engedte át az 1859-ben megalakult Erdélyi Múzeum-Egylet részére a palota földszinti helyiségeit a könyvtár elhelyezésére. 1860. július 15-én nyílt meg a 20 000 kötetes téka Szabó Károly szakszerű irányításával. 1865-ben az egyesület még az egész épület megvásárlásáról is tárgyalást folytatott a tulajdonossal. Az 1872-ben megnyitott kolozsvári tudományegyetem új helyzetet teremtett. A Múzeum-Egylet gyűjteményeit használatra átvette az egyetem. 1874. október 1-jétől a közös vezetés alá helyezett múzeumi és egyetemi könyvtár a volt guberniumi, most már egyetemi épület földszintjén kap termeket. Bethlen Sándor grófnak báró Bánffy Jozefával (1828–1902) kötött házasságából született neves fia, Bethlen András (1847–1898) az 1890-es évek első felében az ország földművelésügyi miniszteri tisztségét tölti be. Ennek egyik lánya, Bethlen Margit grófnő írónőként szerez érdemeket, s Bethlen István (1874–1946) miniszterelnök feleségeként örvend köztiszteletnek. A Farkas utcai házat András húga, Bethlen Polyxéna (1850–1939) örökli, akinek második férje gróf Nemes János (1834–1905). Így marad a ház a XX. századi államosításig gróf Nemes Jánosné telekkönyvi tulajdonában. Nemesék a század végén az egész palotát renováltatják, teljesen átépítik homlokzatát, ennek tengelyébe, a koronázó párkány alá kialakíttatják a gróf Nemes és gróf Bethlen címereket. Ezek ismétlődnek az udvari homlokzaton is. Ekkor kap az ingatlan – főleg oldalsó és hátsó szárnyában – bérházszerű beosztást. A tulajdonosok házasságából négy gyermek születik: Polyxéna (1882–1963), Sarolta (1884–1980), Bálint (1886–1903), Ferdinánd (1887–1914, hősi halott). Nemes Polyxéna 1912-ben báró Huszár Pállal (1872–1927) köt házasságot. Ez rövidesen csődbe jut, s a férj Budapesten él haláláig. A különc Polyxéna grófnő nem kedveli a Farkas utcai egyre inkább bérház jelleget öltő palotát, ahol édesanyja és Sarolta húga az utcai főúri lakosztályban él. Így ő magának még a világháború előtt emeltet a Petőfi utcai, keletre megtoldott kertbe, a várfal elé egy emeletes, szecessziós stílusjegyeket viselő villát. A szomszédban lakó Mikó Imre leírja az itt folyó főúri életvitelt: „Szűk és előkelő kör látogatta a grófné házát: egy nyugalmazott nagykövet és valóságos belső titkos tanácsos, egy törzstiszt a kettős monarchia egykori vezérkarából, több földbirtokos-feleség és barátnő, akik csak a telet töltötték Kolozsvárt, a régi egyetem néhány itt maradt tanára, s vagyonukat vesztett mágnás hölgyek és urak” (A csendes Petőfi utca. 1978. 126.) Polyxéna grófnő a két világháború közt a nőmozgalomban és a jótékonykodás-szervezésben is szerepet játszott. Hanem a földbirtokreform a családot megfosztotta vagyona jelentős hányadától, ami megmaradt, az helyi intézők kezén nem jövedelmezett eleget, úgyhogy végül a család anyagi helyzete megrendült. A Petőfi utcai villát a kert hozzá csatlakozó részével kénytelenek voltak eladni, s a nagy vendégeskedésnek is véget vetettek. Édesanyjuk halála után báró Huszár Pálné és húga, Nemes Sarolta grófnő intézték a ház birtokügyeit. Így az ő engedélyükkel költözhetett be a palota hátsó szárnyába az Egyetemi Könyvtárból kitett múzeum-egyleti levéltár, Erdély múltjának kincsesbányája. 1949. június 26-án került sor az ünnepélyes megnyitóra, amelyen Gaál Gábor tolmácsolta a Román Akadémia jókívánságait, az Erdélyi Múzeum-Egylet vezetősége nevében Balogh Edgár kívánt sikeres munkálkodást, befejezésül a levéltár igazgatója, Jakó Zsigmond vázolta terveiket. (Akkor még nem sejtették, hogy az Akadémia a következő évben kisajátítja a levéltárat.) A levéltár megnyitásának idején történik az egész palota és kertjének államosítása. Szinte csodával határosan a két korábbi tulajdonosnő részére meghagynak egy szobát, ahol halálukig élhetnek. Főleg a Fuhrmann-műhelyben segédkező Sarolta néni az 1960–1970-es évek Kolozsvárjának közismert alakja volt. E sorok írójának is gyakran mesélt a Farkas utca és a Házsongárdi temető titkairól. Gaal György Szabadság (Kolozsvár) lapozás: 1-5
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
